11. rész

A plázából egyenesen a parkba mentünk. Dave persze egy percre sem engedte el a kezem. Nem leszek nyálas, de nem is bántam. A parkban aztán leültünk egy padra. Most éppen Max-en nevetek, aki minden áron megpróbál "hullámozni" a földön. Harmadszorra esik pofára.
- Max, összevered magad- mutatok rá nevetve.
- De múltkor sikerült- erősködik, és megint megpróbálja.
- Na várj, majd én- Dave feláll mellőlem, és tökéletesen megcsinálja.
- Ne már- tátja el a száját Max, én pedig mosolyogva figyelem őket.- Taníts, mester!
- Max fiam, ezt nem lehet tanítani- okoskodik Dave, de akkor Nick is felpattan, és ő is megcsinálja.
- Dehogynem- azzal Max felé fordul.- Mit nem értesz?
- Hát...- Max megvakarja a tarkóját. Szerintem semmit nem ért.
Nick türelmesen magyarázni kezdni Max-nek, hogy mennyire fontos a bicepsz (?), meg, hogy kézállásból kell leereszkedni. Max megint megpróbálja, de ismét pofára esik. Mikor már negyedszerre is elrontja, Nick hitetlenül a levegőbe löki a karjait, Dave pedig hangosan kiröhögi szegényt.
- Nem igaz, hogy nem tudod megcsinálni- rázza a fejét Nick, majd rám néz.- Szerintem még Meg is meg tudja csinálni.
- Hát- köhintek egyet, majd felállok.- Erre nem vennék mérget.
- Ugyanmár- vigyorodik el Nick.- Próbáld meg.
- Ha sikerül, esküszöm, megfojtom magam- képed el Max.
- Óvatosan- néz rám Dave.
- Mit is mondtál?- kérdezem Nick-től.- Kell hozzá bicepsz?
- Valami olyasmi- mondja, majd elneveti magát.
- Kézállásból kell leereszkedni, ugye?
- Ja.
Sóhajtok egyet, majd, "minden mindegy" alapon, előrelendítem a lábam, és kézállásba lököm magam. Megtartom magam pár pillanatig, majd, mikor leengedném magam, nemes egyszerűséggel hasra esek, a fejemet pedig alaposan bevágom.
- Jézusom- szisszen fel Max.
Dave és Nick felrángatnak a földből, és aggódva nézik, jól vagyok-e. Mikor eszembe jut, mi történt, kirobban belőlem a röhögés.
- Jól vagy?- kérdezi Dave, összevont szemöldökkel.
- Persze- bólintok, és nevetve a fejemre szorítom a kezem.- Csak szerintem kicsit bevertem a fejem.
- Nem szédülsz?- kérdezi Max.
- Nem- rázom meg a fejem, de kicsit megtántorodok. Dave kapja el a karom.
- Nézz ide- Nick a két keze közé fogja az arcomat, és a szememet vizsgálja.
- Na, hagyjatok már, tök vicces volt- elnevetem magam. A fiúk is kicsit röhögnek, de aztán vissza komolyodnak.
- Biztos jól vagy?- kérdezi Dave, mire elveszem a kezem a fejemről és bólintok.
- Lehet, hogy lesz egy kis púp a fejemen- vonom meg a vállam.- De legalább holnap tudunk min röhögni.
A fiúk felnevetnek, Dave pedig magához húzva átölel.
- Na- csapom össze a tenyerem.- Akkor most mit csináljunk?
- Menjünk el biciklizni- veti fel Nick.
- Oké- egyeznek bele a fiúk, így én is bólintok.

Egy óra múlva
Dave férfivázán ülök, miközben két oldalunkon Nick és Max teker. Hangosan nevetek, mert majdnem lecsúsztam az ülésről, de Dave fél kézzel visszanyomott, úgyhogy most kissé labilisan ingok a vázon.
- A kormányt fogd!- röhög fölöttem Dave, mire sikítva leveszem a kezem a karjáról és gyorsan megfogom a kormányt.
- De ez nem zavar?- kérdezem tőle, mikor bekanyarodunk egy kis utcába.
- Nem.
Dave lelassít, előttünk pedig a srácok megállnak és leszállnak a bicikliről.
- Játszótér!- sikít fel Max, és Nick-el egymás mellett bevetik magukat a csúszdák és hinták világába.
- Ezek hülyék- nevetek, majd Dave-re nézek, remélve, hogy neki még van valamennyi esze.
- Hinta- csillan fel a szeme, és engem kikerülve belevágja magát egy hintába.- Meg, foglalom neked a másikat, gyere!- kiabál nekem vissza és kezét a szabad hintára teszi.
Mikor nevetve odaszaladok hozzá, eszembe jut, hogy pár éve ugyanígy hintáztunk, mi ketten.
Belehuppanok a hintába. Egyszerre kezdjük el magunkat lökni, egyre magasabbra, és magasabbra. Pontosan egymás mellett megyünk, így hirtelen egymás felé kapjuk a fejünket, és nevetve kiáltjuk:
- Egyszerre megyünk, káposztás a fejünk!
Dave kinyújtja a kezét, én megfogom, és ugyanúgy hintázunk 17, 18 éves fejjel, mint anno 8 évesen. Dave szinte a testvérem. Azért mondom, hogy "szinte", mert ugye... oké, mindannyian tudjuk, hogy bele vagyok borulva. Illetve, ezt csak én tudom. Nem fogom tönkretenni a kapcsolatot, életem legfontosabb emberével, mert hülye szerelmes kamaszlány vagyok. Hát hogyne.
- Nézd, Max, milyen édesek- Nick-ék állnak meg előttünk, és egymás vállát lökdösve vigyorogva néznek ránk.
- Na, taka- röhög rájuk Dave, és felém fordul.- Engedd el a kezem, leugrok.
Mosolyogva elengedem a mancsát, és nézem, ahogyan még egyszer meglöki magát, majd hatalmasat repülve leugrik a hintáról, lábra érkezve. Pár pillanat múlva én is követem a példáját.
- Kik azok?- Nick az utca végébe mered, és összevonja a szemöldökét. Pár srác közeledik felénk, hangosan röhögve, bicikliken.
- Nem tudom- Dave összeráncolt homlokkal mellém lép, és megfogja a kezem.- Ne menjünk?
- Várj, ezek Josh-ék- Max elénk lép, és vigyorogva int a srácoknak, akik ordibálva közelednek felénk.
Mosolyogva figyelem őket, és mellettem Dave is elvigyorodik. Josh lepattan a bicikliről, a fűbe dönti, és lepacsizik Max-al.
- Mizu, skacok?- majd megy Dave-hez, akivel szintén összepacsiznak. Josh utána vigyorogva megáll előttem. Elengedem Dave kezét, és Josh-al lenyomjuk a kézfogásunkat.
- Jaaj- nevetek fel, mire Josh vigyorogva összeborzolja a hajam, és tovább lép Nick-hez, akinek bemutatom, mivel még nem találkoztak.
Josh nekünk is bemutatja azt a pár srácot, akikkel együtt jött. Kyle és Chris még helyesek is.
- És Meg- áll meg mellettem Kyle.
Éppen a hintán ülök, a fiúk pedig elfoglalják magukat.
- Igen?- mosolygok rá, és célzás képen a mellettem lévő üres hintára pillantok. Kyle veszi az adást, és beleül.
- Van barátod?- kérdezi olyan vigyorral, ami láttatni engedi hófehér fogsorát. Közben szőkés barna haja a homlokába lóg.
- Nincs- nevetek fel, és félresöpröm a hajam, miközben lassan elkezdem lökni magam.
- Akkor van esélyem?- mosolyogva beharapja a száját, mire elvigyorodok.
- Hát, nem is tudom...
- Na ne már- nevet fel, mire én is elnevetem magam.- Itt teszem a szépet, erre azt kapom, hogy "nem is tudom".
- Nem vagyok könnyen kapható- kacsintok rá, mire vigyorogva felvonja a szemöldökét.
- Ezt értsem kihívásnak?
- Értsed úgy, ahogy akarod.
- Ó- elvigyorodik.- Ráérsz jövőhéten?
- Ó- vigyorodok el én is.- Rá.
- Figyelj, add meg a számod.
- Oké, várj- előveszem a telefonom, és elé tartom. Ő felváltva nézi a sajátjával, miközben bepötyögi a számot. Én is elmentem az övét.- Gyere egy képre.
Magam elé tartom a telefont. Kyle belehajol, szívdöglesztő mosolyt villant, én pedig szintén mosolyogva nyomom meg a gombot, így a kép elkészült.
- Ú, de jó lett- az orra alá nyomom a telefont, ő pedig mosolyogva nézi.
- Tényleg.
Ő is csinál velem egy képet. Miután azt is csekkoljuk, megállapítjuk, hogy frankón nézünk ki rajta.
- Jól mutatunk együtt, nem?- Kyle rám vigyorog, én pedig megadóan mosolyogva bólintok.
- Hát, igen. De te jobban nézel ki rajta- ujjammal az arcára bökök. Félrefésült, kócos szőkés barna haj, kék szemek, széles mosoly, és a szeme sarkában összefutó ráncok.
- Ezt szerelmi vallomásnak veszem- a szemembe néz, mire elnevetem magam, és meglököm a vállát.
- Hülye.
Kyle rám mosolyog, majd elfordítja a fejét, de a telefonja hátulja rám néz. Összevonom a szemöldököm,és előrébb dőlök, hogy lássam, mit csinál, amikor észbe kapok, és egy visítást követően az arcom elé kapom az egyik kezem, a másikkal pedig Kyle felé hadonászok.
- Neeee!! Naa.
- De nézd meg, olyan jó lett- elém tartja a telefont, és ujjaival végigpörget a borzalmasabbnál borzalmasabb képeken.
- Elmész te...- rázom meg a fejem hitetlenül nevetve, és a kezembe temetem az arcom.
- Na jó- teszi fel a kezeit.- De ez tényleg jó lett.
Egy olyan képet mutat, amin a hintán ülök, a szemeimet lesütöm, és a hajam kicsit az arcomba lóg.
- Küldd át- intek neki, mire felröhög.- Mennyi az idő?
- Lassan hat- néz a telefonjára.- Meddig maradhatsz?
- Nem tudom- vonom meg a vállam.- Miért?- kérdezem elmosolyodva.
- Hát... Jövő hét még messze van...- kezdte vigyorogva.- És addig gondoltam, ma még sétálhatnánk kicsit. Persze, csak akkor, ha van kedved.
Szerintem ez a kérdése amúgy fölösleges volt: mégis ki a frásznak nincsen kedve Kyle-al sétálni menni? Na, ugye.
- Várj- kérem, majd Dave-hez szaladok, aki Josh-al beszélget, nagyokat röhögve.
- Mondjad- néz rám, én pedig a hajamat félredobva elkezdem.
- Mikorra kell hazaérned?
- Kilenc körül- rám néz, majd a hátam mögé sandít, ahol vélhetőleg Kyle van.- Miért?
- Kyle mondta, hogy addig sétálhatnánk- tökre zavarba jövök hogy Dave-nek kell ezt mondanom. Lesütöm a szemeim.
- Hmmm- ráemelem a tekintetem, de ő csak Kyle-t nézi.- Nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Ugyan- szólal meg Josh, aki tudja, milyen viszonyban vagyok Dave-el.- Kyle rendes srác.
- Biztos?- néz rá Dave.
- Ja- Josh biccent.- Nyugi, tesó, ha valamit csinálna is Meg-el, először én tördelném szét, de jó fej a srác. Nem lesz gond.
- Legyen nálad telefon- fordul vissza felém Dave, mire bólintok.- És, ha bármi van, hívj.
- Oké- elmosolyodok, és egy gyors puszit nyomok az arcára, majd szaladok vissza Kyle-hoz.

~Dave~

Meg után nézve beszívom a számat, és észrevehetetlenül sóhajtok. Kyle tényleg jól néz ki (nem vagyok meleg), és Meg mellett is el tudnám képzelni, de nem. Nem szeretem annyira, hogy hagyjam elmenni. Vagy inkább annyira szeretem, hogy ne hagyjam elmenni? Hát. Fogalmam sincs. De annyira azért mégis szeretem, hogyha beleszeret Kyle-ba, akkor is mellette maradjak. Mert lesz, amikor szüksége lesz a legjobb barátjára, a testvérére... Rám.
- Itt vagy?- Josh az arcom előtt integet. Én még mindig Meg-et és Kyle-t néztem, akik pont akkor indultak el.
- Ja, persze, bocs- megrázom a fejem, a hajamba túrva Josh-ra néztem.
-Szóval...- kezdte megint Josh. Köbö eddig figyeltem rá, utána a gondolataim már messze szálltak, valahol Meg, és Kyle közelében.

~Meg~

Végig magamon éreztem Dave tekintetét, mikor eljöttünk a játszótérről. Nem mondanám, hogy zavart, csak tudtam, hogy félt. Kyle nagyszerű srácnak néz ki, és imponált, hogy helyes is, meg engem is helyesnek talált.
Most a parkban sétálunk, egymás mellett. Kyle hihetetlenül jó fej, minden poénomon a legnagyobb könnyedséggel nevet. Ő nem úgy néz rám, mint a legtöbb srác, akik elmennek mellettem.
- Komolyan az arcába nyomtad a hamburgert?- nevet most, miután elmeséltem neki, milyen jó viszonyt ápolok Claire-el.
- Ha ismernéd, megértenél- nevetek én is.
Ahogy megyünk, egy magasabb padsor húzódik az út szélén. Kyle-t kikerülve felugrok rá, és miközben ő a naptól kissé hunyorogva felnéz rám, én vigyorogva kinyújtom a kezem, eltökélve, hogyha megfogja, felhúzom. Csakhogy, Kyle ki van gyúrva. Erre akkor jövök rá, amikor megragadja a kezemet, én pedig nagy lendülettel fel akarom húzni, ő viszont (nem akkora erőfeszítéssel) leengedi a karját, minek következtében leránt a padról. El is esnék, ha ő nagyot röhögve el nem kapna.
- Ez nem volt vicces- közlöm vele, de én is nevetek.
Kyle nem bírja abbahagyni a nevetést, én pedig kezdem egyre jobban zavarban érezni magam.
- Jól van, na- nagyot sóhajtva abbahagyja, majd átkarolva a vállam magához húz- így megyünk tovább.
Csendes beszélgetésünk tulajdonképpen a semmiről szól, de érdekes módon, Dave mellett Kyle-al is remekül el tudok beszélgetni a semmiről. Magam is meglepődtem, milyen jól érzem magam a fiú társaságában.
- Oda üljünk le- Kyle elindul, a vállamról lecsúszik a keze, és megfogja a csuklómat, úgy vezet. Mintha ovisok lennénk.
Egy hatalmas fűzfa terpeszkedik a fű közepén. Kyle-al törökülésben lehuppanunk a fa alá. Vagyis. Csak én ülök törökülésben; Kyle elfeküdt a fűben.
- Úú- szisszenek fel, amikor észreveszem, milyen költői látványt nyújt a szőke srác a fűben.- Lefotózhatlak?
- Ömm- furcsán felnéz, majd röhögve visszateszi a fejét.- Jó pont, hogy megkérdezted. De igen, felőlem.
Elvigyorodva feltérdelek, és a telefonomat elővéve csinálok pár képet róla.
- Csekk- mellé ülök, és gyorsan megmutogatom neki a fotókat.
Egyébként tényleg jók lettek: Kyle fekszik a fűben, szőkés haja kissé feláll, a háttérben a fűzfa ágai belehajlanak a képbe, és a kissé rózsaszín aljú égboltot keretezik.
- Profi vagy, Meg- képed el.
Mosolyogva nekidöntöm a hátam a fának, és kimerülten lehunyom a szemem. Mikor pár csendes pillanat múlva kikukucskálok az egyik szememmel, azt veszem észre, hogy Kyle telefonja hátulja felém néz.
- Kyle!- nevetem el magam, és az arcomat eltakarva kissé oldalra dőlök.
- De nézd már meg, milyen jó lett- az orrom elé dugja a telefont. Kelletlenül a képre pillantok. Nem is rossz.
Pár perccel később már megint sétálunk. Iszonyatosan jól érzem magam Kyle-al. Eddig azt hittem, csak Dave lehet ilyen... ilyen "hű" féle srác. De aztán Kyle.... Hű.
- Amúgy- szólal meg Kyle, miközben sétálunk vissza Dvé-khez. Kyle baromi édes, még haza is kísér. Lassan fél kilenc, Dave pedig kilencet mondott, szóval mondtam Kyle-nak, mi a szitu. Ő olyan "ahw".
- Igen?- nézek rá. Felpillant, és belefúrja kék szemeit az enyémbe.
- Dave neked kicsodád?- aztán elröhögi magát.- Tudom, hogy furán hangzik, de máshogy nem tudom megfogalmazni.
- Értem én- nevetek fel, majd eltöprengek.- Hát Dave... Tudod, vele nőttem fel. Ovis korunk óta legjobb barátok vagyunk. Mintha a bátyám lenne.
- Észrevettem én is, milyen védelmező- a távolba néz, összevont szemöldökkel, mire felnevetek, és nem bírom abbahagyni, mikor folytatja.- Úgy nézett rám, mikor ott ültem a hintán, mintha azonnal fejbe akarna lőni.
- Amúgy rendes- bizonygatom nevetve, visszagondolva, milyen aranyos volt, ahogyan Kyle-t fixírozta.
- Elhiszem- összevont szemöldökkel rám néz. Tekintetem az övébe fúrom, és miután egyszerre nevetjük el magunkat, hagyom, hogy a vállamat átkarolva magához öleljen. Furcsa érzés volt. Ezt eddig csak Dave ölelésekor szoktam érezni. Hm.
Dave házuk előtt aztán kelletlenül megtorpanok. Kyle felnéz a házra, majd nagyot sóhajtva megfogja a kezem, és rám néz.
- Nem akarlak itt hagyni.
- Nem akarom, hogy elmenj- mondom neki, mire elvigyorodik.
- Jó éjt, Meg.
- Jó éjt, Kyle- elmosolyodok, ő pedig magához húz, és miközben átölel, egy hosszú puszit nyom a homlokomra. A gyomrom őrült tempóban elkezd liftezni, és kissé szédelegve támolygok be az ajtón.
- Pont kilenc- szólal meg a kanapén Dave, mire sikoltva ugrok hátra.
- Dave, te szerencsétlen, majdnem szívrohamot kaptam- szidom le a srácot, és beugrok mellé a kanapéra.
- Milyen volt?- kérdezi közömbösen, a tévére meredve. Én is a tévére szegezem a tekintetem, úgy válaszolok.
- Jó. Nagyon jó.
Egy ideig csend van.
- Nem volt bunkó?
- Dehogyis. Nagyszerű srác.
- Biztos?- most először néz rám, mióta hazajöttem.
- Igen- megkönnyebbülve elmosolyodok, és nyugodt szívvel odabújok hozzá. Dave átkarolja a hátam, és a fejemre támasztott fejjel, immár együtt nézzük a tévét.