1. rész

Az úton haladva a fülesemből bömbölő zene ütemére lépkedem, ezért nézhetek ki néha hülyén, mikor ugrálva járkálok. Ahogy elhaladok fiúcsoportok mellett, utánam fordulnak, én pedig mosolyogva megyek tovább. Persze, hogy nem (egyedül) a különleges járásom miatt: az új farmer teszi, amit Dave segítségével vettem. Igaz, ellenezte, hogy egy lány ilyenben járjon, de így, nyár felé az idő jobb, a nadrágom pedig... szakadtabb.

Az egyik lámpánál azonban meg kell állnom. Egy igen érdekes külsejű fiú mellett állok, aki folyamatosan  engem, pontosabban a lábaimat stíröli. Próbálok úgy tenni, mintha nem venném észre, de igen nehezemre esik. Aztán a lámpa, nagy megkönnyebbülésemre, zöldre vált, én pedig szinte futó lépésben sietek át a túloldalra, ahol váratlan személybe ütközöm...
- Dave!- kiáltok fel és a fiú kitárt karjaiba vetem magam, majd hosszasan megölelem.- Merre jártál ma?
- Sajnálom, Meg, hogy nem szóltam neked még tegnap, de ma muszáj volt elmennem apámhoz, mert kellett neki egy kis segítség.
- Baj van?
- Áh, dehogy is- rázza meg a fejét, majd elkezdünk sétálni a járdán.- Csak el kellett vinnem a nagyihoz, mert Sam lenyúlta a kocsiját.
- Sajnálom- húzom el a szám. Mikor Dave ideges, furcsa mód mindig van valami köze hozzá a testvérének, Sam-nek.
- Nem kell- vigyorog.- Az lesz a büntetése, hogy két hétig mosnia kell a szennyesem!
Nevetve rázom meg a fejem, és azon tűnődök, hogyan fogja Sam kimosni két hétig az öccse szennyesét, amikor Sam az apjuknál, Dave pedig az anyjuknál lakik.:)
Dave a házunkig kísér, és megvárja, míg bemegyek, mert egy fiúcsapat közelít felénk, és, ahogy ő mondja mindig "nem kell, hogy megbámuljanak", szóval megvárja amíg betipegek a házba és röhögve csukom be magam után az ajtót.
- Itthon vagyok!- ordítom el magam, amint lerúgom a cipőmet, a táskámat pedig levágom az előszobában.
- Meg!- rohan felém hároméves kisöcsém és a nyakamba ugrik.
- Csá, Brütyök!- borzolom össze Jason haját.- Merre van anya?
- Ott!- Jason csöpp kezével a konyha felé mutat, én pedig a kicsivel a kezemben szambázok be a helyiségbe, ahol anya főz.
- Szia!- köszönök neki.
- Meg, szervusz!- szalad hozzám és egy gyors puszit nyom a fejemre, és már megy is vissza a sistergő kuktához.- Milyen volt ma a suli?
- Hát- kezdem, miközben Jason-t felültetem az asztalra.- Lett egy új fizikatanárunk, akit én tök nem csípek...
- Tényleg?- néz fel anya a hús pácból.
- Igen. Szerintem nem kóser, hogy megkülönbözteti a gyerekeket.
- Hát, igen- anya egy együttérző pillantást küld felém, majd rám szól, hogy menjek fel a szobámba tanulni.
Felmegyek. De közel sem tanulni. Hosszú időt fordítok a puskagyártásra, mert jobb félni mint megijedni. A puskák után azért átolvasom párszor az anyagokat, de különösebb időt nem szánok rájuk, csak a matekot írom meg pontosan, minden tudásomat beleadva.
Csak vacsorára megyek le és köszönök apának, aki este 6 körül szokott megérkezni a munkából, így előtte nem is találkozom vele.

Másnap reggel az utcán találkozok Dave-vel, amikor elmegy a házunk előtt.
- Dave!- kiáltok utána, majd lerohanok a lépcsőn, és egy kis tockossal köszöntöm.
- Meg!- kezd el szörnyülködni.- Mi a frász van rajtad?
- Hogy érted?- nézek a (szerintem) normális szerelésre.
- Lehet, hogy lassan nyár, de ez még nem azt jelenti, hogy mindent ki kell mutatni!
- Dave, lassan apám helyett apám vagy- veregetem meg röhögve a vállát.
- De komolyan!- néz rám.- Nem állított meg anyukád a lépcsőn, hogy öltözz át?
- Kellett volna?- mosolygok rá unottan.
- Talán- pásztázza a szerelésem.- Nem ártott volna, ha csekkolja- morog, miközben elindulunk. Újra lopva a ruhámra pillantok és csak értetlenül megvonom a vállam. Szerintem nem rossz.

Az utcán elhaladunk pár fiúcsoport mellett, ahol füttyögve fordulnak utánunk. Gyanítom, inkább csak utánam.
- Húzd le a pólót a hasadra!- adja ki az utasítást nekem Dave.
- Megőrültél?- nézem hülyének, miközben kikerülök egy villanyoszlopot.- Tök szolid a megjelenésem a többi picsához képest!
Csendben haladunk tovább, majd az iskola felé ismerős arcokkal találkozunk. Páran odaköszönnek nekünk:
- Helló Meg! Hali Dave!
De vannak, akik a becenevünkön szólítanak minket; ők a menő arcok:
- Csá Swag-girl! Mizu Dózer?
Igen, Dave-et elkeresztelték 'Dózernek'. És nem, nem azért mert már egy csomó gyereknek ment neki, és nem, egyáltalán nem miattam.
Persze mi, mint jól nevelt és okos gyerekek, mindenkinek egyenként visszaintünk. Sőt. Az egyik srác köp egyet a tiszteletünkre(??), amit persze utánozunk. Így kerül Dave csukájára egy nyálpacsni, amin hatalmasat röhögünk. Persze, hogy én köpök véletlenül oda, hiszen ki más?
A suliban lépkedve folyamatosan köszönünk a nekünk köszönő fiúknak. Igen, inkább ők köszönnek nekünk, mint a lányok. Őket marja az irigység. Nem is csoda. Ha összehasonlítunk engem, aki mindig tornacsukában van vagy valamilyen lapos talpú cipőben, meg azokat a lányokat, akik minden nap tűsarkúban járnak iskolába. Én speciel rühellem a tűsarkút. Csak azért van, hogy a lányok magasabbnak mutassák magukat, ami pedig ugye saját maguk fényezésére van. Ble. De ez nem jelenti azt, hogy nem bújtam még ilyenbe. Bújtam. Elestem. Eltörtem a bokámat. De jó volt.
A terembe lépve rögtön szembe találom magam Claire-el, aki éppen John-t osztja, egyik osztálytársunkat.
- Nem érdekel, hogy nem láttál!- rikácsol Claire, John pedig unottan hallgatja.- Nézd meg, hogy néz ki a ruhám!
Csak akkor veszem észre, hogy Claire fölsője rózsaszín alapon kék. Valószínűleg energiaital ömlött rá.
- Csá, Swagy!- néz rám John, majd pacsira nyújtja a kezét, amibe röhögve belecsapok.
- Miért hallgatnak ki?- nézek röhögve a dühös Claire-re és az unott fejű fiúra.
- Hosszú- legyint unottan John.
A helyünkre ballagunk Dave-el, majd lehuppanunk egymás mellé. Nem sokkal ezután a föcitanárunk libeg a terembe helyes kis tavaszi rucijában. Kezdődik az óra.
Első szünetben egy csapat fiú társaságában állok Dave-el és az egyik srác, Max poénján röhögünk.
- Ez kész- törölgetem a szemem, de Max nem hagyja abba, tovább folytatja, mire már nem bírom tovább, kénytelen vagyok a térdemre támaszkodni, különben elesek. Így történik, hogy be lehet látni a dekoltázsomba. Nah, még csak ez hiányzott! Amint ezt megészlelem, villámgyorsan felegyenesedek, de mint az lenni szokott, köbö egy tucat srác figyel nyálcsorgatva.
- Mi az?- kérdezem tiszta zavarban.
Dave aggódva figyel, majd megragadja a karom és odaszól a fiúknak:
- Elmegyünk a büfébe! Mindjárt jövünk!
És már vonszol is tovább.
- Kösz, ez meleg volt- fújom ki a levegőt kicsit arrébb és a hajamba túrva mosolygok Dave-re.- Mi a gáz?
- Mi a gáz?- kínosan elröhögi magát, majd idegesen beletúr a hajába.- Nem láttad, hogy néznek rád?
- Nem, hallod, szellemi fogyatékos vagyok, nem veszek észre kismillió szempárt, amik rám szegeződnek!
- Ehhez csak gratulálni tudok- mosolyog gúnyosan.
- Hé! Bajod van a pólómmal. Bajod van a haverjaimmal. Mi másomat cikiznéd még, hm?- nézek rá megvetően.

~Dave~

Ahogy így rám néz, még inkább elkápráztat, de ezt nem mutathatom ki neki. Tönkretennék azzal mindent. Úgyhogy csak ezt válaszolom:

- Jobb lenne, ha nem törődnél azokkal az arcokkal.

Látom, hogy kissé megenyhülnek a vonásai és tesz egy bátortalan lépést felém.

- Okés- a kezemhez nyúl és megfogja.- Ugye, nincs harag?

Olyan aranyosan mosolyog, hogy nem tudok mást tenni, mint hogy összefonom tekintetem az övével.

- Nincs- mosolygok vissza, majd megszólal a csengő.

Suli után egy nagy csapat sráccal és Meg-el lépek ki a kapun.

- Merre mentek?- kérdezi Joe, az egyik legnagyobb ökör.

- Arra- int Meg a fejével a jobb oldali útra. Barna haja a fejével együtt mozdul, elég helyes keretet adva arcának.- Ti?

- A másik irányba- válaszol Max, nekem pedig hatalmas kő esik le a szívemről; öt fiúval kevesebbtől kell megvédenem Meg-et.

- Akkor császtok- köszön el Meg mosolyogva.

- Csá- pacsizok le velük, majd Meg-el egymás mellett haladunk a járdán.

- Az ott nem anyukád?- mutatok az út másik felére, ahol amúgy nem áll senki, de ezt Meg nem tudhatja, szóval addig, amíg nem néz ide, a térde alá nyúlok, kilököm alóla a lábát, majd megtartom a hátánál.

- Neeee!- sikít fel, mikor megpörgetem a levegőben.- Idióta! Tegyél le!

Röhögve leteszem a földre, mire ő játékból elkezdi a hátamat püfölni.

- Hagyjál már, hallod?!- röhögök rá.

- Halj meg, halj meg, halj meg!- nevetve ütögeti a vállamat.

- Kedves gondolatok- vigyorgok rá erőltetetten, majd hozzá lépek és összeborzolom a haját, amitől egy kis ideig nem lát, és elhúzom a csíkot. De sajna utánam rohan, úgyhogy már ketten kergetőzünk. A mellettünk elhaladó fiúcsoport eléggé megbámul minket (jobban mondva csak Meg-et), de nem is nagyon törődünk velük, csak rohanunk tovább. Egy lámpánál meg állunk, de továbbra sem hagyjuk abba a röhögést, mintha mi sem történt volna, folytatjuk tovább.
- Elment az eszünk- törölgeti Meg a szemeit.
- Igen- sóhajtom mosolyogva.
Innentől már normális tempóban haladunk hazafele. Már nem bámulnak meg minket az emberek, de azért még elég sok figyelmet vonz Meg szép lapos hasa. Hiába mondom neki mindig, hogy ne vegyen fel olyan kivillantós dolgokat, nem hallgat rám. Pedig jobb lenne. Mert ahogyan azokat a kaján pillantásokat látom, amiket rá szegeznek a hormontúltengésben szenvedő fiúk, rögtön szétütném a fejüket. Meg viszont észre sem veszi. Mert ezt a lányok általában nem veszik észre. Vagy, ha észre is veszik, büszkék rá, vagy mi. De egyszer, komolyan mondom, belopózom Meg gardróbjába és kipakolok minden 'szexis' cuccot onnan. Aha, asszem meg se kell néznem őket, az egész szekrény mehet a kukába.
- Akkor holnap- mosolyog Meg, mikor megállunk a házuk előtt.
- Holnap- vigyorgok rá, majd a lábam alá csapom a gördeszkámat és elhúzok a lakásunk felé.

~Meg~ 

Mosolyogva nézek a gördeszkán elszáguldó fiú, azaz a legjobb barátom után, aztán, mikor már nem látom, besétálok a házba, köszönök anyáéknak, felmegyek a szobámba, és megpróbálom elhessegetni a gondolatot, miszerint szerelmes vagyok. Mert nem. Nem vagyok olyan puhány lány, aki halálosan szerelmes valakibe, ezért pedig végigzokogja az éjszakákat. Én nem ezért sírtam utoljára. Kicsit kínos bevallanom, de én, mivel a kiközösítés áldozata lettem, éjjeleket bőgtem végig, mert nem tudtam a miértjét. Aztán, mint látható, így, 17 évesen, megtaláltam a legjobb barátomat, akinél jobbat nem is kívánhatok...:)

Helló Mindenki!

Remélem tetszett az ELSŐ RÉSZ. Csupa nagybetűvel. Igazából nagyon izgultam, hogy az előző blogomhoz, jobban mondva a blogom főszereplő karakteréhez most Meg-é egyáltalán ne hasonlítson. És, mint kiderült, nem hasonlít rá, sőt. Nem túlzok, ha azt mondom, a tökéletes ellentéte. Úgyhogy nem utolsó sorban szeretném a másik blogomat is ajánlani:

www.biebsandme.blogspot.hu

Persze csak akkor, ha ez tetszik, mivel azért a hasonlóság, az, ahogyan kifejezem a szereplők érzéseit, nagyon hasonlít. És még kötelező olvasmányok, szuperül tehetséges barátnőimtől:

www.mynemlifeinirelandwithedwardandjohn.blogspot.hu

www.viraagszirmok.blogspot.hu

:))